Mert ugyebár a medve azt mondja, hogy brumm-brumm; a kacsa azt, hogy háp-háp; a csacsi azt, hogy iá!; a bagoly azt, hogy hú-húú; a béka azt, hogy brekeke - de mégis milyen hangot ad egy róka?
Nos, legújabb etológiai megfigyelésünk alapján a róka rekedten üvöltözik. A komák által kibocsátott hangeffektet pedig leginkább a hörgés, vakkantás, sípolás, csaholás, ill. a szőrgombóc felköhögésének hangja elegyeként lehetne meghatározni.
Nagyon LOL!
Az ezredforduló környékén a londoni British Museumban vettem egy rosette-i kő alakú faragót.
Később kiderült nevezett tárgyról, hogy nemcsak dísznek poén, hanem baromi tisztességesen farag ceruzákat. Így aztán nagy haverok lettünk a faragóval, együtt költöztünk Bécsbe, majd most Londonba is.
Lehet, hogy honvágya volt, és voltaképpen ő intézte úgy hogy idetelepüljünk?
A többedik hasztalan "Ébredj fel!", "Térj már magadhoz!", "Hahóóó!" felszólítás után ilyet szól hozzám a pasim: "Képzelj már magadba egy kávét!"
Tartós ébrenlétet ez sem okozott, átmeneti derültséget annál inkább :)
...az olyan fészbúk-ismerőseimet, akik képesek rámírni egy messzidzset a következő szöveggel: Mi az emailcímed?
Talán el kéne olvasni először a kontakt informésünt!
1. Keresd meg a hozzád éppen legközelebbi könyvet a térben, ahol vagy!
2. Üsd fel a 45. oldalon, és olvasd el az első mondatot!
3. Ez a mondat fogja jellemezni 2012-ben a szexuális életedet.
Nos, hát, ööö nekem az alábbi jött ki:
Ez a felebarát te vagy.
(Joseph Heller: Isten tudja)
Életem első repülőútján bunkózott velem a biztonságiőrnő a pittyegő-kapunál, goromba volt, türelmetlen, átmotozta még a hajamat is, aztán nem derült ki, hogy miért csipogott a kapu még a bakancslevétel után is.
A második repüléskor simán eltévedtem, felszállás helyett lekeveredtem a csomagkiadóba, és úgy kellet (az ott éppen kedves) biztonságiaknak a titkos átjárókon át felkísérni a géphez, mert persze késésben is voltam.
Harmadik alkalommal bedugult a fülem, mint állat, és olyan nagyon fájt, mintha be egészen a fogamig fájna az egész fejem. Aztán napokba telt míg helyrejött.
A negyedik úton a gyomrom forgott, nem kaptam levegőt, szédültem, kékültem, zöldültem, leizzadtam, remegtem, és kis híján rókakoma is befigyelt.
Na ezek után határozottan az volt az érzésem, hogy én egyszerűen szárazföldi állat vagyok és kész! Kezdtem megérteni a hosszú út után földre lépő, a parti homokot nagy örömmel bepusziló tengerészeket is.
Aztán jött az ötödik út...
... ahol viszont semmi bajom nem volt a világon, sőt tök jót reggeliztem.
Ki érti ezt?
Mi az abszolút optimizmus?
Angliába jövet elcsomagoltam magamnak 2 azaz kettő db napszemüveget.... :)
Mióta Simplexék feltalálták a kiegyenlítő krumplihámozást, kezdem úgy érezni, hogy a világon bármi-de-bárminek van alkoholos változata. :) Most épp az adventi koszorú nevű jelenség nyert értelmet ilyeténképpen ;)
Tehát:
Végy egy vesszőkosárkát és négy csuprot, tölts a csuprokba különböző hörpi-szörpiket, vasárnaponként szürcsölj el egy adagot a pároddal - éééés boldog karácsony! :)
mottó: Bízzál Istenben, és mentsél rendszeresen!
Rossz hír:
Jó hír:
Ettől függetlenül ez nagyon gáz! Részvétem mindazoknak, akik nem úszták meg ennyivel.
Első kupac portré
Második kupac portré
Gondolom nem okoz túl nagy szellemi kihívást, hogy a szűkszavú életrajzi ismertető alapján ráismerjünk Janus Pannoniusra, Csokonaira ill. Jókaira az első csoportban.
Gondolom elenyésző azoknak a száma, akik a második csoportban - Google nélkül - legvágják, hogy Isaac Newton, Marie Curie és Germanus Gyula életének részleteiből szemelgettem. (Én se vagyok ekkora májer, ebben a kupacban frissen olvasott Wikipédia-információ minden szó.)
Az észrevételem az, hogy talán kevésbé kéne tolni az irodalmi arcképcsarnokot a gyerekek fejébe - és akkor legalább nem a költő születési adataival kezdenének a kölykök rendszeresen egy random versből való feleletet; ill. kaphatna a nullánál nagyobb hangsúlyt, hogy a tudományoknak is van történetük, amögött is vannak komoly emberi teljesítmények, eredmények, és - bármi meglepő - emberek is! Az ő életük is szolgál ám néhány tanulságos, avagy simán csak érdekes sztorival.
A fogamzásgátló tabletta mellékhatásai lehetnek többek között:a hüvelyflóra felborulása, így az ő természetes védekezőképességének gyengülése => gyulladás, gomba, akármiszar, vágycsökkenés.
Ha az ember lánya az első pontban foglaltakra panaszkodik a rendelésen, akkor elmondják neki, hogy ez kvázi normális, és felírnak mindenféle undorító hüvelykúpot, amit hetekig kell használni, de a tabletta az maradhat, hiszen nincs vele semmi baj(sic!).
Amint megemlíti a doktor úrnak a második pontot, az rögvest komolyan foglalkozni kezd azzal, hogy talán adott tabletta mégsem jó, esetleg nem is tabletta-formában kellene megoldani a fogamzásgátlást.
Vagyis a világ még mindig ott tart, hogy ha a nőnek fájdalmai és egyéb kellemetlenségei vannak, az nem gond, sőt normális, adunk rá gyógyászati kellemetlenséget, oszt jó lesz, de ha a nő hajlandósága forog kockán, akkor azonnal cselekedni kell.
Na ilyenkor kedvem lenne kiválni az emberiségből, és beállni fenyőfának vagy pingvinnek...
A világnak ugyebár van vége. Elvégre a világ végén lakik a nyuszika (aki hú-de-k..-messze-lakik-mindentől), több hajlott orrú és korú boszorkány és a közlekedésileg nehezen megközelíthető ismerőseink is. A világ végére kell elvándorolni a királyfiknak, hogy - jellemzően valami elveszett, varázslatos - tárgyat/állatot/nőt megtaláljanak. Szóval a világ vége voltaképpen elég mozgalmas hely lehet.
Aztán a világnak közepe is van. A világmindenség közepén általában egy kastély áll - többnyire öreg királlyal, akinek eladósorban lévő lánya(i)/fia(i) van(nak) - vagy egy csodaszép kert - szupergyümölcsökkel, és csillámporos tündérlányokkal - esetleg egy nagy kerek erdő - amiben minimum van egy réz, egy ezüst és egy arany vizű tó. Egyesekkel megesik, hogy saját magukat gondolják a világ közepének - és nem, nem csak a mesehősök. Szóval a világ közepén is zajlik az élet.
De vajon ki lakik a világ elején, vagy mi van ott egyáltalán?
Jó hír: Kiderült, hogy nem csak háj van jelen a csípőm tájékán.
Rossz hír: Görcsöl benne az izom, mint állat!
Volt valami ilyen könyv - talán Janikovszky -, aminek ez a címe. Gyerekek játszanak mindenféle tárggyal, és azt találgatják, hogy adott dolog mi mindenre lehet jó. A meséből az derül ki, hogy minden tök praktikus.
De vajon maga az élet - úgy mégis - mire jó?
Nem, nem az a kérdés, hogy mi az élet értelme - mert az nincs neki (bár egyes források szerint a gesztenyepüré az*) - hanem, hogy mit lehet vele kezdeni?
Meglátásom szerint az élet egy nagy-üres tér, ahol egyáltalán nincs is hova menni. Pedig folyton megyünk valamerre, egyesek kimondottan igyekeznek valahová, mások csordogálnak, megint mások rengeteget beszélnek arról, hogy melyik is a helyes út, amin mindenkinek haladnia kellene.
De mire jó ez az egész jövés-menés? Sose érkezik meg senki sehová. Ha például az ember tanul, akkor rájön, hogy rengeteg mindent nem tud még, belelovallja magát ebbe a szóba, hogy még, és még többet tanul, hogy már többet tudjon. De csak azt éri el vele, hogy egy csomó olyan hiányosságra és nemtudásra bukkan, amit korábban elképzelni sem tudott, most meg már zavarja. Aztán még többet tanul, és csak még elégedetlenebb lesz...
Az rendben van, hogy nem értem az életet, úgy gondolom, hogy nincs rajta igazán megérteni való. Viszont újabban nem is érzem az életet. Tudom, hogy mit szoktam szeretni és nem szeretni, most viszont jóformán minden hidegen hagy. Jelen pillanatban az sem fér a fejembe, hogy hogyan lehet bárki bármivel kapcsolatban is motivált.
Minek?
Se nyerni, se veszíteni nem lehet semmi fontosat az élet nevű játékban. Akkor meg minek zsizseg itt mindenki?
Vagy olyasmi lenne az élet, ami másokkal történik, és velem valamiért nem?
Nem tudom. Eddig mindig voltak terveim arról, hogy mit akarok csinálni, hova akarok menni, mi leszek, ha nagy leszek, stb. Most mind súlytalannak és lényegtelennek látszik. Mert megnyerem mondjuk a lottót, találok valami fasza állást, megtanulok még 6 nyelven és szülök 8 gyereket, de változtat ez valamin? Vagy beállok Zuzu Petalsnak valami bandánál, és tönkreteszem magam, számít ez bármit is? Annyi a különbség, hogy a második esetben mindenképpen csalódást és bánatot okoznék néhány embernek. De amíg nem bántok meg másokat - mert ezt szeretném elkerülni - addig tökmindegy hogy mit csinálok, vagy mit nem - nem számít.
Az élet egy dögunalmas várócsarnok, ahol mindenki addig lézeng, amíg meg nem hal, és még csak azt se tudja, hogy mire vár. Pointless - ez a legjobb szó az egészre. Eddig legalább lekötöttek a könyvek, filmek, mindenféle alkotások, amiknek műélvezetével a várakózóidőt ki lehet tölteni, de most már hetek óta nem érdekel semmi sem. Fölöslegesnek találok mindent, kezdve önmagammal.
Egyszerűen nem oszt nem szoroz, hogy létezem-e vagy sem. Voltaképpen nekem magamnak sem számít. Elgondoltam, mi lenne, ha most érne véget az életem: semmi. Nem bánnék semmit - sem azt amit tettem, sem azt amit nem, és nem különösebben sajnálnám itthagyni ezt az egész életet, amiről úgyse tudom, hogy mire jó.
A pasimat sajnálnám egyedül, mert ő kötődik hozzám, és bántaná, ha elmúlnék mellőle. Viszont, ha nem volnék, legalább esélyt kapna, hogy találjon maga mellé egy normálisabb feleséget. Mondjuk olyat, aki ebben az élet-izében feltalálja magát.
*Marabu: Dilidodó-092
1. Az ember gyanútlanul kiposztol a blogjára valami kis szösszenetet.
2. Ezt esetleg elolvassák.
Eddig világos.
De hogy egy bejegyzés akár teljesen szíven ütheti az olvasót, aki még kisprózai írásműbe is foglalja a poszt kapcsán támadt érzéseit és gondolatait, na az erősen hoppá!
Mostanában hanyagoltam az írást, de így aztán félek is idefirkálni akármit. Basszus, hogy jövök én ahhoz, hogy belebuzeráljak mások lelkébe?!
C-M-Y-...
Aha, szóval nincs meg a Kulcs, akkor, ami a szekrényben volt, azt köszönöm szépen! :)
Vigyázat, az apró kiegészítők merőben eltérő stílust adhatnak ugyanannak a frizurának! :D
Ki tudnak borítani az olyan emberek, akik pl. már 30 éve mosógépszerelők, és kurvára unják, akiknek minden mindegy, akik csak vegetálnak, akik nem bírnak lelkesedni dolgokért.
Ezzel szemben teljesen felvillanyoz, és feltölt jókedvvel, erővel, ha azt látom, hogy valaki élvezi azt, amit csinál, mert azt szenvedéllyel teszi.
Talán ezért csípem annyira a művészlelkeket meg a geekeket, mert ők általában élnek-halank a tevékenységi körért, amit szakma néven mívelnek. De ugyanilyen jó hatással tud lenni rám egy elhivatott pedagógus, egy lelkiismeretesen dolgozó mesterember, egy megszállott rollermániás vagy egy lelkes fogtechnikustanonc is.
Fontos, hogy az életet ne összeszorított fogakkal, kötelességtudóan csináljuk végig, hanem örömmel, szenvedéllyel. Hogy sose felejtsük el szeretni, amit csinálunk - akkor se, ha éppen hullámvölgyben vagyunk; hogy mindig tudjunk örüljüni a haverok társaságának - akkor is, ha épp faszkivan; hogy ne fásuljunk el, hogy bízzunk a pozitív kisugárzás erejében (meg abban, hogy ott lesz az az álomszép vasúti híd* :) )!
A legvacakabb helyzetek is megmenthetőek így!
Rosszul meghirdetett koncert munkanapon, kevés közönséggel; előre megváltott jeggyel(!) órákig sorbanállás a beléptetésnél mínusz tizenakárhány fokban; a jegyet a belépéskor elveszik, nem adják vissza, pedig az ember gyűjti az ilyesmit; a hangosítás szar, a műsor rövid ...
DE: a banda szenvedéllyel játszik; maguk is végigbulizzák a saját koncertjüket - pedig hát ugye vidéki hakni-feeling az egész; a dobos egy szám erejéig műkedvelési jelleggel beáll csellót pöngetni; lefotózza a közönséget, hogy dokumentálja: itt is voltak; derekasan próbálkoznak kimondani, hogy "Köszi, Budapeszt!"; és egyáltalában véve kurvára nem unják az egészet, pedig csinálják már vagy 20 éve.
Erre még a legátfagyottabb, legalacsonyabb - tehát a közönség soraiban előrébb álló srácoktól semmit se látó - lányok kedve is visszatér, és boldogan daloljuk végig a Bittersweet-et (is), és minden fasza, és buli van! Kiitos, Apocalyptica!
*Kelly hősei
Summája rövidedön:
Ezúton kívánok lófaszt a seggébe és óriásmutánskislepkét a pofájába minden olyan szolgáltatónak, aki ellehetetleníti a szolgáltatás elérését, csak hogy ne kelljen szolgáltatni!
Bő lére erisztve:
Elromlik ugye az ember laptopja - mellesleg a szemem fénye, társam munkában és játékban, több időt töltök vele, mint bárki mással, de nem is ez a fontos - még garanciális, tehát ingyér járna neki szervíz, ha pl. szegény pára képernyője piros derengésbe merül és vibrál, mint ahogy teszi.
Előtúrja az ember a garancialevelet, abban a linket a szervízesekhez, próbál a linkelt oldalon navigálni, nagy nehezen talál telefonszámot. Felhívja a számot, és indul a billentyűs kalandjáték: "Ha Önnek ez a baja, akkor 1-es gomb", "Ha amaz érdekli, akkor 2-es"... Kiszenvedi az ember a hülye kategóriákból, hogy hová is tartozik (a szöveg persze gyors és nem is tiszta, de betudja az ember a nehezen érthetőséget annak, hogy nem germánajkúnak született), ezt 2-szer, mert az egy mélységű menü túl usabil lenne. Ezután a géphang közli, hogy a szervíz telefonelérhetősége megváltozott, és lediktál egy 10 jegyű telszámot, majd - mert jófej - elismétli a számot, aztán örökre bekussol - a vonalat nem bontja, fizessed csak, de infó már nem jár több.
Na, ez idaig nekem kb 3 hívás, mert ha nem értem németül a menüválasztékot, újrahívom és elmondatom magamnak mégegyszer, esetleg angolul is - elvégre számítógépes dolgokban (is) gyakran érthetőbb az "eredeti" nyelv, mint a fordítás -; ill. a telszám-diktálásra nem számít az ember, tehát akkor kezdi írni, mikor már másodszorra mondják, és ellenőrizni már nem tudja, hogy jól írta-e le, tehát még egy hívás.
Aztán hívja az ember az imént kapott számot, ami annyira titkos, hogy a webre nem írták ki, és a bepötyögősmenüben két kérdésre is válaszolni kellett a problémával ill. a géppel kapcsolatban, hogy a számhoz hozzájussunk. Itt újabb keresztkérdések és billentyűkombinációk fogadnak, ezúttal 3-as mélységben. Hősünk átverekszi magát, megérti, kiválasztja, majd várja az ügyintézőt. Ügyintéző sehol. Van cserébe promószöveg, hogy minden információt magtalál weboldalunkon, itt és itt. (A weboldal címe nagyon lassan és érthetően, tagoltan hangzik el.) Majd mikor már kezdene lemondani az ember arról hogy élőlény jelentkezik a vonalban, felveszi egy női hang - hasonló, mint előbb a gép - és automatikusan bemutatkozik, köszöni, hogy őket hívtad, majd kérdezi, hogy miben segíthet. Hangsúly az automatikuson! Kisvártatva azért leesik, hogy ez már az élőlény, és nem egy másik gép, de eltelik egy kis szünet.
Játékosunk köszön, kezdi mondani. Már a GrüßGott-nál közbeveti a nő, hogy nem érti (mondjuk ő GutenTag-gal kezdte, de osztrákul az ember AdjIsten-t köszön, osztrák számot hívok, mit nem ért?). Aszondja nem hallja a kedves ügyfelet jól. Ő ellenben hallható. "Halló"-zás, télleg nem a legjobb a vonal, de emberünk továbbra is mindent hall, csak őt nem hallják. Valamilyen rejtélyes oknál fogva hallhatatlan emberünknek kezd az az érzése támadni, hogy őt itten le akarják rázni. Vajh' üldözési mániából fakad-e az érzet, mely olyan, mintha az ügyintéző arra várna, hogy a vonal túlfelén leteszi végre a delikvens? Ügyintéző azonban egyszeriben tanúbizonyságát adja segítőkészsége teljének, és a "Halló"-k meg csendek morzejátéka után arra bíztatja megfáratt ügyfelét, hogy beszéljen csak, ő majd megpróbálja hallani/érteni. Juhú!
Emberünk előadja a tényállást, de valahogy mintha falraborsó-jelleggel nem találna megértésre. Bíztató azonban, hogy az ügyintéző kódot kér, ez arra utaló jel, hogy 1.) még a vonalban van, 2.) ha nem is érti, foglalkozik az üggyel, hiszen igyekszik felvenni az adatokat. Ekkor az ember megpróbál rájönni, hogy melyik számsort kérik éppen (komolyan, egy teljes számháborúkész Mókus-őrsre való kódnummer tartozik egy ilyen cucchoz: rendelés dátuma, rendelési szám, típusszám, ügyfélkód, alvázszám, mellbőség, stb.), megvan, egy 4 számból és 3 betűből álló mintát akar a hölgy! Meg is van, juhú megint!
Mármint juhú a második betűig. Mert ott szerencsétlen telefonáló elakad, nem ugorván be neki hogy a következő betűt a német Alpha-Bravo-Charlie encode-olásban hogyhíjják. Telefonálónk viszont dörzsölt játékos, van erről egy doksija, amit gyorsan meg tud nyitni a gépén, és kikeresni a kérdéses betűket, előrebocsájtja viszont az ügyintézőnek, hogy most egy cseppet várnia kell, a kód folytatására. Erre ügyintézőnk fogai kerítését az az utasítás hagyja el, hogy a mélyentisztelt érdeklődő akkor tessen telefonálni, ha előkészített minden szükséges adatot, mert nem fognak ám itten rá várni. Emberünk elképedve rákérdez, hogy most komolyan ismételje meg emiatt a hívást, mire igenlő válasz érkezik, valamint hogy további kellemes napot és visszhall.
Ebben az országban pedig van egy mondás, miszerint Az ügyfél a császár. Hát úgyfest, hogy az ügyintéző meg a kiskirály, aki rábassza őfelségére a telefont. Persze lehet, hogy egyszerűen csak magyar volt. Bár ahhoz meg túl sok udvariassági kört futott. Végtére is "az, hogy ki milyen hülye, annak semmi köze nincs a lakóhelyhez."*
*Hofi
